A
legendává váláshoz úgy tűnik, hogy elengedhetetlen az olimpiai címvédés, ráadásul
a jelölteknek évtizedekkel meg kell előzniük a korukat. És Usain Boltot is.
Jesse Owens színrelépését
követően szűk ötven év telt el egy újabb legendás sprinter megszületéséig. Amerika azonban már a 90-es évek második
felében tűkön ült, hiszen mihamarabb kreálni akartak egy újabb bálványt,
akiben végre újjászülethetett az ország idealizált atlétája.
A közép-hosszútávfutó Michael Johnson már Barcelonában is együtt mozgott a melegítőpályán Lewis-szal, ahol a 4x400-as váltó tagjaként azonnal aranyat is nyert. Johnson Atlantában – emlékezetes arany futócipőjében – a 200-at és a 400-at is behúzta, előbbit világ-, utóbbit „csupán” olimpiai rekorddal. Sidney-ben erre még jött egy 400-as- és egy váltó arany, ám a döntőben futó csapatból rajta kívül utólag mind a három résztvevőt eltiltották doppingvétség miatt, így a váltó eredményei is automatikusan törlődtek. Johnson, azóta is a teljes kör világ- és olimpiai csúcstartója. Legenda lett volna? Vagy inkább az ezredforduló egyetlen amerikai futó bálványa? Nehéz megmondani. Egészen furcsa mozgását világszerte imádták, rekordnak számító eredményeit pedig már-már mágikus határokként tartották számon. Persze nehéz duplázni-, pláne triplázni olimpiákon egy 400-as futónak, Johnsonnak azonban ez a bravúr is sikerült. Ám az atléta halhatatlansága az érmek mellett az időeredményeiből is kell, hogy fakadjon.
S bár a rekordok elvesznek, a medálok örökké élnek, még akkor is, ha pár év múlva egy jamaikai sprinter tizedeket farag a csillagászati határokból. Emlékszünk majd példának okáért Tyson Gay-re és Maurice Greene-re? Valamennyien elképesztő tehetségek voltak, de idővel szép lassan elévülnek eredményeik, ők maguk pedig - jelentős olimpiai éremkollekció híján - elavulnak. Johnson ikonikus figurája az atlétikának, s nimbusza addig nem is fog meginogni, amíg valaki meg nem dönti a 400-as köridő világrekordját – ha éppen Bolt lesz az, úgy a jamaicai pont ezzel a tettével válhat a valaha volt legnagyobb futóvá. Addig azonban Carl Lewis még nyugodtan pihenhet a trónon.
A közép-hosszútávfutó Michael Johnson már Barcelonában is együtt mozgott a melegítőpályán Lewis-szal, ahol a 4x400-as váltó tagjaként azonnal aranyat is nyert. Johnson Atlantában – emlékezetes arany futócipőjében – a 200-at és a 400-at is behúzta, előbbit világ-, utóbbit „csupán” olimpiai rekorddal. Sidney-ben erre még jött egy 400-as- és egy váltó arany, ám a döntőben futó csapatból rajta kívül utólag mind a három résztvevőt eltiltották doppingvétség miatt, így a váltó eredményei is automatikusan törlődtek. Johnson, azóta is a teljes kör világ- és olimpiai csúcstartója. Legenda lett volna? Vagy inkább az ezredforduló egyetlen amerikai futó bálványa? Nehéz megmondani. Egészen furcsa mozgását világszerte imádták, rekordnak számító eredményeit pedig már-már mágikus határokként tartották számon. Persze nehéz duplázni-, pláne triplázni olimpiákon egy 400-as futónak, Johnsonnak azonban ez a bravúr is sikerült. Ám az atléta halhatatlansága az érmek mellett az időeredményeiből is kell, hogy fakadjon.
S bár a rekordok elvesznek, a medálok örökké élnek, még akkor is, ha pár év múlva egy jamaikai sprinter tizedeket farag a csillagászati határokból. Emlékszünk majd példának okáért Tyson Gay-re és Maurice Greene-re? Valamennyien elképesztő tehetségek voltak, de idővel szép lassan elévülnek eredményeik, ők maguk pedig - jelentős olimpiai éremkollekció híján - elavulnak. Johnson ikonikus figurája az atlétikának, s nimbusza addig nem is fog meginogni, amíg valaki meg nem dönti a 400-as köridő világrekordját – ha éppen Bolt lesz az, úgy a jamaicai pont ezzel a tettével válhat a valaha volt legnagyobb futóvá. Addig azonban Carl Lewis még nyugodtan pihenhet a trónon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése