A Bolt bezár, az üzlet megy tovább

Akárhogy is csavarjuk, a pénz beszél a profi sportban. Bár csak a „páciensek” egészsége forog veszélyben, mögöttük ugyanúgy ott térdelnek a rajtgépben a szponzorok és a doppinglaborok is.  

Carl Lewis 1988-ban még az amerikai nemzeti válogatón bukott le – akkor, felmentésének indoklásában, megfázás elleni orvosságát tüntették fel a bűn okaként. Állítólag Lewis nem tudott róla, hogy tiltott teljesítményfokozó anyagokat juttatott saját szervezetébe. Aztán nyert, mivel Ben Johnsont a döntő után elmeszelték. Lewisból megváltó-, a kanadai sprinterből pedig a sport Antikrisztusa lett. 

Ki állítja azonban azt, hogy a két kiváló sprinter között morálisan óceánnyi űr tátongana? Hiszen ha mindenki doppingol, akkor a szerencsétlenül járt sportolóra csakis lebukása esetén kerül a „bűnös” címke – jelen esetben Johnsonra – addig a pillanatig azonban valamennyi atléta, szimplán „istenadta tehetség.”

Visszatérve egy kicsit Armstrongra: jelenleg ott tart az ügy, hogy utólag is minden eddigi eredményt megvizsgálnak, az érintett időszakból pedig elveszik az érmeket, díjakat stb. Felmerül azonban a kérdés, hogy Armstrong legnagyobb támogatói mennyit kerestek azokban az időkben a kerékpároson, amikor a bajnok, egymás után hét francia körversenyt nyert. Ezek az összegek már zsebek-, s bankok mélyén lapulnak – úgymond jó helyen. Ráadásul a „csalódott” gyáróriásoknak most még kárpótlási díj is üti a markát. 150 millió dollár. Ilyenkor nincs más hátra, megvetéssel el kell fordulni a bukott csillagtól. Hiszen Armstrong felemelkedése és bukása egyaránt aranyat ér valakinek – ezen érdemes elgondolkozni.

Összefoglalva: az érmek ugyan gazdát cserélhetnek, ám anyagilag végül mindenkinek megéri az üzlet, hiszen a támogatók csak szerződésekben gondolkoznak, nekik az a legfontosabb, hogy protezsáltjuk a földkerekség valaha volt legjobbja legyen – ezzel emelve a cég fényét, keresletét stb. Gondoljuk el akkor, hogy mennyit érhet, egy-egy tiltott szereket előállító labornak, a sportoló aranyérme – megfordítva, mennyit érhet egy győzelemre éhes versenyzőnek a labor sikere?

(folyt. köv.)

Hogy szól Lance Armstrong hét – annullált – Tour de France-győzelme az atlétika nyelvén?

Mik azok az irreális eredmények, melyeknek utólagos eltörlése megtisztíthatja a sprintszámokat, illetve ki lesz az, akinek (le)bukása a legnagyobbat csattanhat a rekortánon?

Lance Armstrong – szó szerint – emberfeletti erővel nyert hét Tourt 1999 és 2005 között. A minap azonban azt nyilatkozta, hogy ezt a lehengerlő sikerszériát, dopping nélkül nincs az a biciklista, aki megcsinálta volna. Beleértve saját magát is. Persze könnyű dolga lenne most az örökös második helyezetteknek, mivel ha ők buktak volna le, Armstrongot akkor is viszik magukkal, hiszen hogy lehetne tiszta testtel-lélekkel megelőzni egy tiltott szert használó kerékpárost. Így viszont joggal mondhatják, hogy bebizonyosodott: nem is lehetett esélyük az ördögi Lance-szel szemben, aki rútul rászedte a világot, becsapta híveit stb. 
Na persze mutogasson az a biciklista, aki még ki mer állni a nagyérdemű elé, hiszen a mezőny nagy része már szép csendben visszaadta éremkollekciójának java részét, emlékezzünk csak példának okáért a spanyol Alberto Contadorra.     

Az ártatlanság vélelmének szem előtt tartásával azért a tényeket az atlétikában se rejtsük véka alá. A sprinterek többsége már bukott le doppingszerekkel, más kérdés, hogy számos ügyet vagy eltussoltak, vagy csak elenyésző, pár hónapos eltiltást róttak ki. 
Példának okáért a híres 1988-as szöuli 100-as döntő nyolc résztvevőjéből hat versenyző volt érintett tiltott szerek használatában (volt közülük, aki edzőként bukott le később). Az első öt helyezettből – beleértve természetesen a győztes Lewist is – csak Calvin Smith (USA) maradt végérvényesen tiszta, mi mégis kizárólag Ben Johnson botrányaként tartjuk számon azt a szűk tíz másodpercet. 
Ugyan Justin Gatlinről tudjuk, hogy többször is megbukott már, a világbajnoki címvédő Yohan Blake, 2009-es berlini hiányzásáról kevesebb szó esik. Az akkor mindössze tizenkilenc éves jamaicai már vígan 10 másodperc alatt futkározta a 100 métereket, így ott lett volna a helye a német fővárosban, Bolt gálaelőadásán. Ne gondoljuk, hogy elkeveredett az útlevele, vagy nem ért oda időben az előfutamokra. A körülményeket tekintve minden rendben volt – Blake szervezetéről ez annál kevésbé mondható el.
(folyt. köv.)