A hétvégén olimpiai 100-as döntő. Jóslat előtt.

Szombaton elrajtol a 100 méteres férfi mezőny Londonban és pár nappal a másnapi döntő előtt még mindig túl sok a kérdés. Bolt? Blake? Gay? Powell? Gatlin? Netán a többiek?

Már csak napok választanak el attól, hogy megtudjuk, ki milyen formában érkezett Londonba, ám az utóbbi hetek „némasága” után jós legyen a talpán, aki biztosat merne mondani a döntő kimenetelét illetően. A papírforma alapján idén Yohan Blake az abszolút favorit, őt mindenképpen le kell győzni ahhoz, hogy valaki a pódium legmagasabb fokára állhasson - kérdés, hogy rajta kívül mást is le kell-e majd futni az aranyért vezető úton. Blake a világbajnoki címvédő, ráadásul övé a szezonbeli leggyorsabb idő is (9.75 másodperc). Igaz, ettől az eredménytől mindössze egyetlen századra maradt el az évben, a pekingi háromszoros bajnok Usain Bolt, a 100- a 200- és - ha lehet így mondani - a 4x100 méteres szám világcsúcstartója. Igen ám, de a földönkívülinek titulált sprinter egy éve már szuperképességei nélkül, halandóként versenyez. A hétköznapi Bolt - egy londoni fiaskó esetén - könnyen végleg feledtethetné (egyben megkérdőjelezné) az egykor repülni tudó villámléptű hős alteregójának létezését. A jamaicai válogatón 100-on és a táv kétszeresén is kikapott ifjú edzéstársától, mégis Bolt mellett szól az, hogy a világcsúcstartó már többször villantott 9.7 alatti időt, míg Blake egyelőre még adós a nagy áttörésekkel. Ezt csupán azért érdemes megjegyezni, mert az idei londoni döntőben minden bizonnyal az említett eredmény alatt kell majd keresni az aranyérmet, de talán még a bronzot is.

Asafa Powell, karrierjében talán először, abszolút esélytelenként érkezett meg – a versenyzők közül utolsóként, vagy mondhatnánk úgy is, a leglassabban – a jamaicai edzőközpontba. Ez viszont egyedül az ő esetében jelenthet előnyt, hiszen ezúttal két honfitársa osztozkodik a győzelmi kényszer terhén, így még a rendre stresszelő Powell is könnyedén odaérhet a végjátékban. A sokak által a világ valaha volt legtehetségesebb sprintereként számon tartott jamaicai, idén „csupán” 9.85-ös eredményét teheti ki a vitrinbe, kiújuló lágyéksérülése mellé. A lényeg: ha Powell egészséges és tehermentes a hétvégén, akkor jó eséllyel pályázhat élete első egyéni olimpiai érmére.  

Nagy a hallgatás ezzel szemben az amerikai csapat háza táján, hiszen idén nincs egyetlen olyan futójuk sem, aki érdemben beleszólhatna a Bolt-Blake döntőbe. Legalábbis erről tanúskodik a papírforma. Ennek ellenére a két nagy öreg, Justin Gatlin és Tyson Gay lehetnek a torna meglepetésemberei. Kettejük közül is inkább előbbi, a hosszú évekre eltiltott, doppingügye után visszatérő Gatlin az, aki kritikusainak csattanós válasszal, míg ellenfeleinek –pofonnal készül. Annyi bizonyos, hogy az amerikaiak mentális állapota minden nagy tornán példaértékű, így két sztárjukkal is számolni kell majd a fináléban. Athén bajnoka ráadásul nyolc sanyarú év elteltével éhesebb, mint valaha - Gatlin pedig köztudottan válogatós típus. Étvágyát ezúttal is csak az arany csillapítaná.

A világ legjobb meséje

Szülőföldjére ismét kis bárkáján tért vissza, ugyanolyan csendben, mint ahogy jó pár évvel ezelőtt kikötött a francia partoknál...

...Kontinensünkre érkezése után nem sokkal felnéztünk és láttuk, amint átszeli az égboltot, még fénycsóvát is húzott maga mögött, majd leszállt az Ibériai-félszigeten. Bár Barcelonában talán nem is ért földet - egy ideig csak lebegett. Érinthetetlen volt. Évekkel később aztán hallottuk a vonat zötykölődését a katalán fővárosból Milánó irányába. Végül páran még füleltünk ugyan, de néma maradt a búcsú.

 Rio de Janeiro ellenben varázslatosnak tűnt ekkora távolságból, de a fény és a pompa a stadionokba már nem férkőzött be. A varázspálca Európában maradt. Reméltük, hogy nem így lesz, hogy nem így ér véget. Aztán reméltük, reméljük, hogy végre véget ér. Csak nehogy a lecsengés hosszabb legyen, mint maga a mese.

A minap Riót is elhagyta a vándor, s mivel ezúttal gyalog indult útnak, Európában hiába vártuk. Nem bántuk persze, hogy hazaköltözött, hiszen eljátszadoztunk a gondolattal, hogy a távoli jövőben Brazíliában ő vezeti majd ki a pályára a sárga sereget, a hazai publikum pedig éljenez.
Ezt azonban csak a legélesebb szeműek, ugyanakkor ironikus módon mégis csak a legelvakultabbak látták. Mi is talán csak álmunkban. Most legalább már nyugodtan alszunk, nincsen több álom, se válogatott, se semmi.
Igaz, nem is akart ő már utazni messzire, nem kíván már csalódni, bizonyítani pedig még annyira sem - elfáradt a vándor. Csalódni persze mi sem akartunk, de ki kell mondani: hozzászoktunk, mert ahogyan a bámulatra-, erre is több ízben adott okot.

Belo Horizonte az új irány, a „szép horizont”, ahol új fejezet kezdődik, ahol talán a könyv is véget ér majd. Szép lassan ugyanis elfogynak a sorok. Szívmelengető és káprázatos kalandok után méltatlan és vontatott befejezés - majd lecsukjuk a könyv fedelét. Átgondoljuk az egész históriát a vándorról, meg az elhagyott varázspálcáról, melyet azóta sem talált meg senki.  

Azért néha napján még levesszük a polcról a könyvet és belelapozunk az első fejezetek egyikébe. Hogy ne feledjük, kiről is szólt a világ legjobb meséje.