2013-ra az észak-amerikai sprinterek behozhatatlan hátrányba
kerültek, ám nem csak országhatáraikon kívül. Az ok mégis ugyanaz. Mindeközben csillogó világkörüli
turnén az amerikai profi kosárlabda- (NBA) és fociliga (NFL) is.
Egyszerű matematikai feladványként is
felvázolhatjuk a helyzetet. A mérleg egyik serpenyőjében egyéni kiugrási
lehetőség és ezüstérmek szerepelnek, míg a másik oldalon csapatszellem,
tízszeres vagy éppen százszoros fizetés, világbajnoki cím (így titulálják a
tengerentúlon az országos ligaelsőséget), olimpiai arany és csillogás.
Logikusan ki mit választana? A lehetőségek országában továbbra is szabad a vásár.
Tény, hogy az amerikai
sprinterek másodhegedűssé degradálódtak az utóbbi hat évben az ovális porondon, ez a periódus
pedig már elég jelentős ahhoz, hogy komolyan vegyük a problémát.
Ugyanakkor a megoldás egyszerű, hiszen a tekintély- és motivációvesztés mögött egyetlen ember-, bizonyos Usain Bolt állhat. Ha nincs a jamaicai szupersztár, úgy
az Egyesült Államok a pekingi olimpia óta két ötkarikás aranyat és két ezüstöt
tudna felmutatni a sprintszámokban, illetve az élő legenda hiányában a
piros-kékek négyszer állhattak volna a világbajnoki dobogó legfelső fokára, két
vb-ezüst mellett.
(A valóságban ezzel szemben az elmúlt öt világversenyen - 100-on, 200-on és a váltóval - Amerika egyetlen aranyat sem nyert. Usain Bolt tizennégyet!)
Az előbb vizionált eredmények
feltételezett birtokosai közül, a ma már leszállóágban lévő Shawn Crawford lassan
betölti a harminchatot, Wallace Spearmon és Walter Dix neve pedig - aranyérem híján - szépen csöndben a feledés homályába vész.
Az évek óta meghatározó 100-as
vágtázók ráadásul sötét foltot jelentenek az amerikai rövidtávfutás történetében. Kettejük
közül Tyson Gay jelenleg doppingeltiltását tölti, Justin Gatlin pedig 2006-tól hagyott ki négy évet hasonló okok miatt. Szerencsétlenségükre – hol sérülés, hol
eltiltás miatt – éppen azon versenyekről hiányoztak, ahol a legnagyobb eséllyel
szorongathatták volna meg Boltot.
És hát nézzük meg a legutóbbi döntőt, a
tisztességgel helytálló Justin Gatlin mögött már ott loholt a jamaicai testőrség, köztük a jövő hírnökei, a
váltóval kétszeres olimpiai- és kétszeres világbajnok Nesta Carter, a huszonegy
éves Kemar Bailey-Cole, valamint az 1990-es születésű Nickel Ashmeade. És akkor
a tegui aranyérmes Yohan Blake-ről még nem is esett szó, aki sérüléséből felépülve, jövőre újra visszatér a küzdelembe.
Az ezredfordulót uraló Maurice Greene-t
a 2004-es athéni bajnok Justin Gatlin váltotta a trónon, majd jött Tyson Gay.
Ám ki gondolta volna, hogy sorrendben előbb Gatlin, majd Gay lebukását követően ismét, a majd egy évtizede diadalmaskodó futó lesz Amerika egyetlen reménysége a sportágban.
